Történelmi áttekintés: A poéta életpályájának még csak derekán jár, amikor váratlan események rázzák meg egész Európát. Az MKOE-ben felüti fejét a széthúzás, megindul a lassú, de biztos hanyatlás. Az európai Unió tehetetlen ezzel a problémával szemben. Hiába küld euró milliókat az Egyesület megmentésére, hiába próbálják az amerikai földrészt közelebb húzni Magyarországhoz, mégis sokan Madagaszkárért vagy egyenesen a szocialista Kubáért kiáltanak segítséget. Nehéz hónapok ezek. Az egész világ egyként szorong, várja a fejleményeket. Sokan nem tudnak semmit. Néhányuknak csak az egyetlen hírforrás marad - a  levelező lista.  Itt már csak Isten segíthet, akihez több könyörgő levelet is írnak, de válasz nehezen érkezik. Ekkor már minden szem Magyarországra, Érdre mered. Mi lesz veled MKOE? Ekkor megjön Isten válasza. "Majd reflektálok"- írja. Végre! Mindenki hátradőlhet és élvezheti a boldogságot, a harmóniát, az egyetértést. Az MKOE ekkor megmenekülni látszik, de a reflektálókból több nem lesz. Ekkor, ebben a reménytelen helyzetben,  amikor már minden kaktusz ledobta töviseit, elhervasztotta virágait, és elindultak vissza, az ősi föld felé, ekkor a 24. órában született eme remekmű.

A vers: Az első versszak a költő ars poetica-ja. A problémák megoldásáért, már önmaga is vállalná, hogy virágot bontva, díszes tövisekkel mutatna utat a jó irányba. Felvállalva ezzel a szenvedést és mindenki bűnét, csak hogy egy szebb, jobb világ köszönthessen az MKOE ablakán. A kaktusz - vagyis a költő - álmában egy ház éke kívánna lenni, ezzel is hirdetve a kaktuszok nagyságát. Majd ismét a valóságba cseppen, amikor a kemény életről ír. Fagyban és hőségben. Csendben állná a megpróbáltatásokat, étlen, szomjan. Ám ekkor valami gyökeres változás jön. Fegyverért kiált és ékszerért. Legyen vége a széthúzásnak, mert az ékszerekből nyert anyagi javak fegyverért és leigázó vadságért kiáltanak.

   Ismét álmok jönnek, de ekkor már az őshazáról, Amerikáról álmodik, sivatag, hegyek, völgyek. "Édes őshazám" - innen már nincs visszaút! Álmodik a természetről, tövisekről, csodás formákról. Magját szórná, hogy sokasodjon, de tanácsot is ad, hogy: hagyd "Vénnek cseperedni". A jövőbe néz, próbál tanáccsal ellátni, hogy: "Nem szúrnám, ki engem Sohasem bántana"

   A végén, már csak a szeretetvágy marad, hogy gyönyörködj, szeress, mert szeretnék a szívedbe lopódzni. Nem vágyom másra, csak a szeretetre és szeretteimre.

A lehetséges jövő. Vajon mi jöhet ezek után? Boldogság? Béke? Nem tudni, mert válaszként ott lapul továbbra is az önkény, a zsarnokság. Amikor már a cserépből kiboruló föld sem jó - a haza földje, nem jó a víz - az élet vize, akkor vajon mi jöhet még? Mi sújthatja még az MKOE-t? A balsors?